A kis társaság nyugodtan ült a vacsoraasztalnál, néha egymásra néztek, mondtak egy-egy érdekes vagy vicces dolgot, és ettek tovább. Kecses, szép mozdulatokkal, ahogy a rangjukhoz illik. Tamaki olykor azért finoman megbökte kedvese, Haruhi könyökét, figyelmeztetve őt arra hogy húzza ki magát, és ne hajoljon le a tányérhoz. Az ilyen pillanatokban megfagyott a levegő, és a társaság hirtelen nagyon feleslegesnek érezte magát az asztalnál. Kyoya igyekezett nem odafigyelni ezekre a csekélyke kis ösztökélésekre Tamaki felől, nem érdekelte, nem érdekelhette mert sokkal fontosabb, hogy mi lesz ezután a klubbal.

-Khm.- megköszörülte torkát, és egy pillanatot várt, hogy minden didergő szempár rá szegeződjön. - Nos, akadtak problémák a klubbal kapcsolatban. Az anyagi helyzetünk kétségbeejtő, nem teljesítenek úgy egyesek mint pár hónappal ez előtt, -itt feltolta a szemüvegét- lankad a lelkesedés némelyőtök részéről, és bizony be kell látnunk, hogy csődbe jutottunk. - tért a tárgyra Kyoya. Honey kezéből kiesett a kanala, és szája egy röpke másodpercre tátva maradt a meglepettégtől. Mori nem látszott idegesnek, cseppnyi hatásszünet után lehajolt az asztal alá és felvette az evőeszközt. Megtörölte majd visszatette a helyére. Az ikrek lassan felocsúdtak, és számonkérő hangon fitogtatták az asztalcsapkodó tehetségüket.

- Mi az, hogy eltűnt a lé? Mintha nem dolgoztunk volna meg érte!

- Azt mondtad lesznek kiadásaink, de azt nem hogy ENNYI!! Kyoya, én tisztellek tudod, de ez nem járja! Mi a fene történt itt?!

Kyoya ügyelt arra hogy ne keljen ki magából. Sem ideges, sem igazságtalan nem lehetett az ikrekkel, nem érdemelték meg. Ők valóban ügyesen és sokat dolgoztak, ám ez nem mondható el mindenkiről a klubban. MINDENKIRŐL nem...

- Tudjátok, alábbhagyott a népszerűségünk. A lányok, a számunkra legtöbb hasznot hozó évfolyamba járnak, tanulnak. A vizsgaidőszak nehéz, sok odafigyelést és tanulást igényel, nincs annyi bevételünk mint annak idején...

- Ne hantázz már, én tudom menyi lány hisztizik miattunk az énekterem előtt!- háborgott Hikaru. Nehezen tudta megemészteni, hogy a jövedelme egyenlő a nullával. Jogosan kérte ki magának, de Kyouya nem tehetett semmit sem. Tamaki... ő tehet róla. Mióta Haruhi és ő együtt vannak, azóta minden más lett. Nem olyan fontos már a lányok szédítése, ott vannak egymásnak, és már Kyoya-val sem foglalkozik annyit Tamaki, de persze ez nem jelenthet problémát, mióta a lány előkerült, azóta egy olyan beszélgetés sem volt kettejük között, amiben akár egy cseppnyi figyelem is érződött volna. Kyoya nem bánja, nem bánhatja hogy Haruhi feltűnt a színen. A barátja boldog. Haruhi a mindene. Haruhi kell neki. Haruhi szép. Haruhi aranyos. Haruhi vicces. Haruhi okos. Haruhi kedves. Haruhi lány.

De még mennyire, hogy lány. Kyoya is pontosan tudja, egyszer közelebbről is értesülhetett eme tényről.

Lassan mindenki elhallgat, az ikrek lenyugodnak, mindenki újra nyugodt és kiegyensúlyozott. Tamaki lecsillapította a kedélyeket, megnyugtatta a fiúkat, magára vállalta az egészet, és megígérte hogy sokkal több hasznot hoz majd a jövőben, és kárpótolja az ikreket az őket ért károkban. A fiúk nyugodtabbak, mentegetőztek persze, hogy ugyan erre semmi szükség, de mindenkinek ez a legjobb megoldás. Haruhi csendben ül és duzzog, amiért neki nem hagyták, hogy beszálljon a klub tartalék-kasszájába, Tamaki szégyenlősen mustrálja a tányérját, Honey egykedvűen lefetyeli a levesét, neki nem fontos a pénze, csak jókedvéből van a klubban. Mori hallhatatlanul eszik. Utálja a zöldséglevest. Egészséges, de ki nem állhatja. Kendo edzések után is mindig azzal várták odahaza, a nyári napokon mindig kihányta. A poharát nézi. Szúrósan megcsillan rajta a fény. A benne lévő víz tiszta, de túl tiszta ahhoz, hogy kedve legyen inni belőle. Szomjas, nagyon is, a leves sós és ízetlen, a hangulat hiába tűnik meghittnek, perzsel és átéget minden könnyű gondolatot. Olyan mint azok a régi filmek, amikben a főhős meghal, mert meg kell mentenie a hazáját, de a legvégén semmi sem marad csak puszta és kopárság. Kietlen ez a csicsás ebédlő. Kietlen minden szív, ami ma ennél az asztalnál helyet kapott. Az ikreké, akik nem veszik észre hogy mindenkit hidegen hagynak az anyagiak, Tamaki aki szinte észrevétlenül végigsimít Haruhi rózsaszín szoknyás, combján, Haruhi aki mindezt nem díjazza ugyan, de láthatóan várja már az estét. Talán csak Honey van túságosan elfoglalva azzal, hogy a társaságot figyelje optimistán, és örüljön hogy mindenki békés, talán csak Kyouya túl illedelmes ahhoz, hogy szóvá tegye ezt az asztalhoz nem illő viselkedést amit most az ifjú párocska tanúsít az asztal alatt. Talán csak Mori látja, hogy a szemüveges fiút szétveti a harag, a kétségbeesés, és a féltékenység ott az álarca mögött, valahol messze.

- Cssss.. - sziszegi Haruhi, mikor kedvese valami érdekeset súg neki. Senki sem tudja hogy mit, de biztosan nem véletlenül pirult el a lány. Tamaki jót nevet.

- Szeretlek.- mondja nevetve a fiú.

- Hagyd már abba, ez kellemetlen!-feddi meg Tamakit Haruhi. Odébb húzódik tőle, és tüntetőleg a tányérjára mered.

Ootori Kyouya fáradt szemeket mereszt a két fiatal felé, akik láthatólag máshol képzelik magukat, mint ahová az udvariasság vezette őket vacsoraidőben.

Nehezen tűrte azt is, hogy a lány megjelenésével kevesebbet élvezhetett a legjobb barátja társaságából, de... most a helyzet egészen más. Most.. másabbak az érzései barátja iránt, mint akkor, most kicsit furcsábbak és szeszélyesebbek. Pontosan tudja hogy hívják ezt, de sosem volt még hajlandó önmagának bevallani, hátha idővel elillan magától. De csak nem akaródzik neki, a féltés és a ragaszkodás nm akar elmúlni.

- Jövő héten leszünk két hónaposak.- újságolta mosolyogva Tamaki.

- Nha, végre valami jó hír.- csillant fel hirtelen Hikaru szeme.

- Gratulálunk.- mondta Kaoru.

- Kösz. Szeretnénk megünnepelni majd.

- Dejó! Vidd el Haru-chant valami szép helyre!- lelkendezett Honey.

Mori eldörmögte a jókívánságait és visszatért a leveséhez. Sós. Nyár van. Nem volt edzés. Kyouya-ra néz, mintha ez lenne a világ legnormálisabb dolga, és nem kapja el riadtan a tekintetét, mikor egymásra néznek. Kyouy szeme zavaros és sokatmondó, nem szokványos, sosem szokott így nézni. Párszor Tamakira pillant, majd vissza az asztalra és néha-néha újra Mori szemébe. Rosszul érzi magát. Nem tudja kontrollálni magát, dühíti a bájcsevegés, zavarja, hogy Tamaki nem figyel arra amit mond, felzaklatja őt Mori kutató szeme, ingerli Haruhi idétlen nevetése, egyszerűen nem ura önmagának. Mintha ez az egyszerű kis vacsora sohasem akarna véget érni.

És Mori végig csak nézi, kifejezéstelen arccal, mint mindig, úgy érzi, mintha belelátna egészen a csontjaiig, úgy olvassa őt mint egy mesekönyvet, mindent tud róla, és nem lehetnek titkai előtte. Vajon látja hogy mi bántja őt? Vajon a többiek is érzékelik mindezt?

Végre, mindenki befejezte. Alighogy Kaoru letette a kanalát, már állt is fel a házigazda, és összeszedte a holmikat.

- Kiviszem ezeket. Menjetek csak nyugodtan aludni ha gondoljátok mára már mindent megbeszéltünk.- Hadarta Kyouya és gyorsan egymásra pakolta a tányérokat, kanalakat, és mindent amit ért.

A kis társaság már elvonult, Kyoya a mosogató fölé hajolva töprengett. Mihez kezdjen? Mivel kösse le magát, hogy ne gondoljon azokra a dolgokra... Tamakival. El akarta terelni valamivel a saját figyelmét, hiszem mindenkinek csak rossz lehet az, ha ő most szerelembe esik. Ráadásul pont Tamakiba. Egy fiúba. A legjobb barátjába, aki boldog párkapcsolatban él egy lánnyal akitől Kyoyának viszket a tenyere. Ráadásul Mori sejt valamit, ami jelentheti akár azt is,hogy mindenki pontosa tudja hogy mi a franc történik éppen a lelkében. Ha kitudódik ez a dolog, akkor mindennek vége. A barátságának Tamakival, az egész klubnak, a tekintélyének, és talán még az apja is tenne valami meggondolatlant, ha ezt megtudná. Bár igaz, a Tamakival való barátságának már régen lőttek.

Mori felkísérte Honey-t a szobájukba, megvárta, míg elalszik, majd visszaosont a folyosóra. Látta Kyoya szemében a féltékenységet, amikor Tamakit és Haruhit nézte. Döbbenetes. Sose gondolta volna, hogy hasonló kialakulhat a baráti körén belül. A fiú és a lány kapcsolatán is meglepődött, de ez lehengerelte. Tisztán látszik, hogy Kyoya zavartsága a szerelméből fakadd. Kellemetlen tény, de sajnos igaz. Nagy szerencse, hogy a többieket hidegen hagyja ez. Semmit sem érzékeltek a fiú viselkedéséből, meg amúgy is, Kyoya lenne az utolsó, akiről hasonlót feltételeznének. Fiú szerelem? Kyoya? Két egymástól teljesen külön álló dolog.

Vagy mégsem?

Bepillantott a konyhába. Beszélni akart barátjával, szerette volna megnyugtatni. Biztosan jót tenne neki, ha beszélhetne valakivel erről. Vagy akármi másról. Kyoya magányos, és nem csak a szerelem miatt, hanem mert már nagyon régóta nem élvezhette a törődést. Mindenki tudja, hogy milyen a kapcsolata a családjával. A bátyjai elfoglaltak, a nővére alkalmatlan a társalgásra, az apja állandóan kritizálja, az anyja meg ennyi gyerek mellett nem ér rá arra, hogy a látszólag tökéletes kicsi fiacskája megrepedt lelkét ápolgassa. Tamaki rá se hederít. Miért ne figyelhetne rá ő, Mori, hisz ők jó barátok! Egy kis figyelem biztosan jobb kedvre derítené.

Megtámaszkodott a hűtőszekrény mellett. Kyoya meg sem hallotta hogy bement, folytatta a mosogatást. mivel a szülei és a nővére elutaztak,most ő egyedül volt itthon, senki sem csinálja meg helyette. Különben is, jobb, ha kiszellőzteti a fejét. Azokután amik a vacsora közben történtek, jót is tesz egy kis nyugalom.

Felsóhajtott. Hogyan tovább? Se barát, se szerelem. Olyan egyedül van. Jól jönne igazán, ha Tamaki felhívná. Csak egyszer! Régen annyit beszéltek.

- Ideje lenne aludni.- szólt egy hang Kyoya mögül. A fiú ijedtében elejtette a kezzében tartott kanalat, de szerencsére az visszaesett a vízbe, így nem zavarta fel a csendesen szendergő társaságot.

- Bocsánat. Megijesztettelek?

- Ah... frászt hoztad rám.. miért nem alszol?- lihegte a házigazda.

- Aggódtam miattad. Nagyon rosszul néztél ki a vacsoránál. Minden rendben van?- kérdezte Mori közhelyesen.

- Nem, semmi, csak kicsit fájt a fejem. Kösz hogy aggódsz, de nincs rá semmi okod.- Visszafordult a kagylóhoz, és kihúzta a dugót.

- Jobban vagy?

- Igen, sokkal. Köszönöm kérdésed.- tért ki a válasz elől Kyoya. Végülis, örült hogy Mori mégsem jött rá abból a sokat mondó pillantásából, de ugyanakkor kissé keserűséget is érzett, mert talán szerette volna valakinek kiönteni a lelkét.

- És a lelked?- a piszkos víz annak rendje és módja szerint lefolyt a csatornába. Kyoya ereiben megfagyott a vér. Sohasem fog kiigazodni Mori senpai-on, az biztos. Mit érthet ez alatt?

- Mire gondolsz?

- Mi van Tamakival? Miért nem mondod meg neki, hogy zavar, amit csinálnak? Miért nem mondod meg neki, hogy mit érzel iránta?- nem kertelt. Kyoya sóhajtott. Már tudta hogy nem menekülhet.

Kivett két tiszta poharat a szekrényből, és öntött bele valami üdítőt. Az egyiket átnyújtotta Morinak, a másikat pedig lerakta maga mellé.

- Nem tudom, mit csináljak, Mori. Te is tudod hogy ez nem ilyen egyszerű. Nem kockáztathatom meg hogy végleg elhidegüljön tőlem. Szükség van rá a klubban, és ti is nagyon szeretitek őt. Nem hagyhatom hogy miattam...

- Tudom. De tudsz más megoldást arra, hogy hogy lehetnél újra boldog?- belekortyolt az italába. Végre. Nem klóros víz. És nem is buborékos.

- Boldog? Honnan is tudhatnám, hogy mitől lehetek én boldog? Talán Tamakitól, talán valaki mástól, talán csak akkor ha hagyom hogy mindenki élje a maga életét.

- Annyiban akarod ezt hagyni? Azt hittem fontosabb magadnak a te boldogságod.

A szemüveges fiú maga elé meredt, áradt belőle a szomorúság. Mint egy védtelen jelenés, olyan volt a látványa. Mint egy pillangó, aki repülni akart, de eltörött a szárnya. Olyan volt a tekintete, mintha egy gyönyörű álomból ébredt volna fel. Riadt, búsongó és megtört.

- Nem hinném. Hogy lehetnék én, vagy bárki más boldog attól ha Tamaki tudja a titkomat? Semmire sem megyek vele. Itt nem hatnak a csodák, Mori. Egytlen egy megoldás van, ami gyógyír lehet erre a gondra, és az az idő. Majd idővel nem fogok foglalkozni vele, és el fogom felejteni, hogy mit is érzek iránta.

Mori próbált valami kézzelfoghatót találni Kyoya szavai mögött.

- Le merem fogadni, hogy most is valami perverz dolgot csinálnak odafönt. De minden esetre tuti hogy nem alszanak...

Áh, vagy úgy...

- Nem vágysz rá? Nem vágysz Tamakira úgy?- közelebb hajolt hozzá, úgy kérdezte tőle suttogva. A fiú arca enyhe pírba bújt, de arcvonásai nem változtak.

- Hát már hogyne vágynék. Nagyon is vágyok. De mint mondtam, nem fogom hagyni, hogy az érzéseim vezéreljenek. Nem ér annyit ez az egész ügy.

- Gondolod?

Kyoya a fiú szemébe nézett. Tényleg segíteni akart rajta, látta, de itt nincs mit tenni. Sóhajtott egyet. Letette poharát a pultra, ellökte magát a bútortól és lassan elindult a lépcső felé.

- Igen, gondolom. Mori, díjazom hogy figyelsz rám, tényleg. Nagyon jól esik, de... ennyit tehetünk. Kérlek, tartsd meg a titkomat. Bízom benne hogy ez így lesz. Ha nem haragszol, én felmennék aludni. Késő van.

- Persze, menj csak. - elnézte, ahogy Kyoya alakja lassan kilép a konyha fényköréből, majd eltűnik a lépcsőfordulóban. Haja egy pillanatra megcsillant a lámpafényben, majd eltűnt a sötétségben. Sötét fenség... Moriban egy pillanatra felrémlett egy furcsa érzés, ahogy a távolodó Kyoyát bámulta. Érezte az ujjbegyeiben tombolni a vért. Ilyen lehet mikor az állatok vadásznak...

Mori ott maradt egy darabig. Elmélkedett. Vágyik rá. Vajon igazat mond? Vagy csak elhiszi magáról? Elhatározásra jutott. Kiitta poharát, lecsapta a másik mellé, és megszokott tempójában kisétált a konyhából. A pohár szélén lecsordult egy csepp, lassan-lassan, mintha valamitől félne.

Mori felment az emeletre. Elhatározta magát. Félt egy kicsit de nem foglalkozott vele. Nemes cél érdekében cselekszik. Boldogabbá akarja tenni Kyoyát. Megérdemelné.

Benyitott a fiú szobájába. Odabent sötétség és csend honolt. Odasétált az ágyához. Levette a pólóját, letette a földre. Majd a nadrágját és a trikóját is. Csak az alsónadrágja maradt rajta. Azért mégiscsak szégyenlős volt...

Kedvemre való feladat...

Közelebb lépett az ágyhoz. Ekkor a fiú megmozdult, mire Mori ledermedt. Félt megtenni amit kitervelt, kezdett elbizonytalanodni. Tényleg ezt akarja?

Az ablakon beszűrődő gyér Holdfény látni engedte az alvó ifjú meztelen, kitakart mellkasát, és ez a szokatlan látvány hamar elfeledtette Mori kétségeit. Hát...

Lehajolt a fiú arcához, és már másodpercig tétovázva, de esetlen csókot lehelt Kyoya féli nyitott ajkaira.

Kyoya kinyitotta a szemét, a pillanat egészen emlékeztetett a mesebeli Csipkerózsika romantikus életre keltésére.

De Mori nem szerette a meséket. A Keleti kultúrát igen, de ott szó sincs efféle ostobaságokról. Kyoya nem hasonlított egyetlen egy nevetséges nőre sem, ő csak ő volt, egy álmos Kyoya aki nem tudja mi történik vele.

- Felébresztettelek?- kérdezte Mori.

- Igen...Mit csinálsz?Mori?!

- Csak maradj csendben!- zavarában nyelt egy nagyot, majd feltérdelt Kyoya mellé az ágyra. A fiúnak nem volt ideje mentegetőzni, mire észrevette hogy barátja szintén lengén öltözött, már két kéz járt végig fel és alá a testén. Beleborzongott a hideg érintésbe, kiáltott volna, de a szája valami mással volt elfoglalva. Észre sem vette talán hogy mi történik, csak ment az árral. Felhúzta a lábait, hogy Mori nyugodtan hozzáférhessen, megragadta erős, széle vállait, és feljebb húzta magát az ágyon. Ezzel egy időben lekerült róla a nadrágja, majd az alsó is és Mori egy szál ruhadarabja. Rutinosan mozogtak, mint akik minden nap ilyeneket csinálnak egymással. Kyoya csak akkor inogott meg, mikor összeakadt a pillantásuk, és a szoba összes fénye Mori szemébe összpontosult volna. Égette a tekintete, elvarázsolta, megöntözte mint a száraz talajt. Semmi érv nem szólt a mellett, hogy amit tesznek az elitélendő. Mori ujja úgy csusszant be Kyoya testébe, mintha előre megbeszélt randevújuk lenne.

A második ujjnál Kyoya felnyögött, hátravetette fejét és nem tudta hová is tegye az érzést önmagában.

- Fáj?- kérdezte féltőn barátja.

- N...nem... túlélem...- nyöszörögte Kyoya, és várta a következő lépését.

Mori készen állt, próbálta kissé tágasabbra ingerelni barátját, több-kevesebb sikerrel. Végül erőt vett magán, és óvatosan belé hatolt.

Kyoya megmarkolta a lepedőt mindkét kezével a hirtelen jött fájdalom miatt, majd lassan engedett a szorításán.

- Most...?-

- Nh... nem.... csak csináld...!- türelmetlenkedett. Mori hallgatott barátjára, és lassú mozgásba kezdett. Kyoya engedett a szorításból, és átadta magát az élvezetnek. Magához húzta Morit, aki így a fiú mellkasát kezdte el csókolgatni miközben igyekezett minél jobban teljesíteni. Ez az első alkalom az életében. És Kyoyáéban is. Nem ronthatja el.

Egyre közeledtek a beteljesüléshez. Mori megemelte Kyoya csípőjét, hogy még mélyebbre hatolhasson benne, a fiú felkiáltott, majd elcsitult. Lihegve kapaszkodott barátjába, aki nem sokkal később követte őt. Ráborult a testére, és zihált. Jobban, mint az edzéseken. Még aznap utoljára megcsókolta barátját, és magukra húzta a takarót.

Mori alkarját megbizsergették a meleg napsugarak. Gyöngéden megérintették apró szőrszálait, és visszaverődtek az ablaküvegre. Mori kinyitotta a szemét. Hirtelen mintha minden elhalkult volna, mintha valami megtörhetetlen szentségű csöndben feküdt volna, teljesen egyedül. De Kyoya ott volt, feje a mellkasán, karja a derekán. Ahogy végignézett magukon, a fiú elpirult. Villám gyorsasággal tolult vissza agyába a tudat, hogy a házban nincsenek egyedül. Hány óra lehet? Bezárta a szobaajtót az éjjel? vajon a többiek hallották, amikor...

Pillanatok alatt elillant a nyugodtsága, kísértő hangok zsibongtak a fejében, emlékeztetve őt arra, hogy meggondolatlanul cselekedett.

Sima tapogatást érzett a testén. Sötét hajtincsek izegtek a nyakánál.

Kyoya a hátára gördült. Megdörzsölgette szemét, és kérdőn a plafonra bámult. Percekig nézett maga elé, majd még tovább.

Érdes és karcos volt a csend, ami kettejük közt megfeszült minden lélegzetvételnél. Kyoya feje veszettül fájt és lüktetett.

Mori vette a lapot és lelökte magáról a takarót.

Kyoya lustán utána nézett, és valamiért bűntudatot érzett.

- Hová?- kérdezte kurtán.

Mori hátrapillantott a válla fölött. Meglepte a kérdés. A történtek után arra számított, hogy Kyoya majd páros lábbal rugdossa le a lépcsőházba. Minimum.

- Mennem kell.- hazudta. Kihúzta barátja lába alól az alsóját, és felvette. Na, nem kimondottan higiénikus, de a helyzet megkívánja a gyors eltűnést. Önkéntelenül is elmosolyodott, mikor Kyoya értetlen arcába bámult. Aztán eszébe jutott az a néhány elmosódott kép amit az éjjel látott ugyan erről az arcról. Hátborzongató volt az érzés, ami átsuhant Morin. Vadászösztön. És valóban, megremegett, karja végig libabőrös lett. Úristen! Pillantása a fiú ajkaira tévedt. Jéghideg...

- Mi van?- kérdezte Kyoya. Arca elpirult a szégyentől, nem értette, min mosolyog Mori. Szánalmas idióta vagyok! Igen. Hülyeség volt engedni, hogy egy bizalmas barát másszon az ágyába. Valóban? Elöntötte a düh és a kétségbeesés. Feljebb húzta magán a takarót, úgy bámult vissza Morira. És akkor, mintha villám sercent volna, belévillant egy méltatlanul elfeledett gyötrelmes rajongás: Tamaki

- Miért csináltad?

Morit lefagyasztotta a kérdés. Nyelt egyet, és kiszáradt a szája. Kyoya ült előtte, az a Kyoya aki mindig az önbizalom élő szobra, és most összetörten, utálkozó szemekkel méregette őt. Pedig az este olyan gyönyörű volt... Most mi ütött belé?

- Mori az isten basszon meg miért csináltad?!- Kyoya engedte, had áramoljék testében az indulat. Üvöltött, toporzékolt, tört é zúzott. Magában. A külvilág ismét csak egy feldúlt fiatalt érzékelt a katarzisból, s ez ha lehet, mégjobban dühítette.

Mori nézte. Nem provokációból, csak éppen nem tudta levenni róla a szemét. Vad. Újra azt érezte, mint minap a konyhában. A fogai közt akarta érezni a prédája vonagló életét, forró testét a testében, izzó leheletét a bőrén, tőr élű hangját a fülében visszhangozni, diadalittas patakokat csörgedezni a bensőjében... Meghódítani és megvédeni.

Érezte ahogy szája elszíntelenedett. megtartotta jól begyakorolt hidegvérét, és valami bölcset igyekezett mondani barátjának.

- Én csak éltem a magam életét.- közölte hidegen.

- Hogy mit csináltál? Mori? Te rohadék mocskos...!- hozzá akart vágni valami keményet és nehezet, de a pillanat így is elég szánalmas volt. Mérhetetlen haragot érzett a fiú iránt az előbbi kijelentéséért, és ezt nem lehet egykönnyen megtorolni.

- Éltem az életemet. Boldoggá akartalak tenni. Azt mondod, nem sikerült? Ezt akartad, nem?

- DE NEM TŐLED!!!

Kyoya kifakadt, Mori szégyellte magát és hogy ezt kapta válaszul. Hirtelen jött ötlet volt, rá akarta vetni magát barátjára, hogy belé fojthassa a gyűlöletet, és újra szeresse, mint a holdfényben. Mert akkor szerette őt, biztos, hogy szerette. Vagy talán csak egy ismerős sziluett volt, amibe beleképzelte a maga kívánalmait? Olyan igazságtalan ez...

Nem szólaltak meg. Nem is akartak. Az érzéseik kitisztultak, és hiába az üvöltözés, a félreértések és miegymás, a két lélek úgy tapadt egymáshoz, mint a hús és az izom.

Mori felöltözött. Kiment. Csendben becsukta az ajtót, amolyan "látjuk még egymást" mozdulatokkal. Kyoya gerince sajogni kezdett. Mintha... Az ágyából kitüremkedő faléc bizonyosan nem díjazta az este történéseit, ugyanis -vagy Morinak, vagy a bútor makacsságának köszönhetően- nagy lila folt éktelenkedett a fiú hátán.

Elgondolkodott. Mi mást tett volna? Nem, Mori biztos, hogy csak valami ősi bölcs megfontolásból tette ezt... Szerelmet biztosan nem érzett, azt nem... nem szokott, az nem vall Morira. Különben is, ha így volna mégis, már régen együtt volnának.

,, Együtt? Miért lennénk együtt? Hiszen nekem nem ő kell és tudom hogy én sem neki... " Kyoya fontolgatta, hogy az agya jól bejáratott randiguru-oldala játszott vele és vetette fel előtte a lehetőségét annak, hogy kettejük között lehet valami. Hamar elvetette a dolgot. Kinézett az ablakon és hallgatta a madárcsicsergést. Semmi ritmus, semmi ütem. Ez jó a természetben...

Majd kiült az ágy peremére és felállt.

Ez a mozdulat volt az oka, hogy elkönyvelte magában: minden eddigi képzelgése és filozofálása a szerelemről alaptalan volt. Morinak kellett és nem azért hogy neki, Ootori Kyoyának örömet szerezzen vele. Mori érezni akart valamit, és sikerült is.

Íme a kézzel fogható bizonyíték hogy sokkal több minden történt, mint Kyoya gondolta:

Kyoya meztelen testéről lecsusszant a takaró, és a friss levegő, ami az ajtón beáramlott mikor Mori kilépett, megcirógatta...

***

- Mori?- kérdezte.

- Hmn?- szólt a másik.

- Tudod mit csinálunk éppen?

- Igen.

- Mit fognak szólni a többiek?

- Érdekel még Tamaki?

Kyoya felnézett Mori izzadt homlokára.

- Már nem úgy... - vallotta.

Ismét egymáson hevertek, de most nem egy kellemes ágyban, hanem az edzőteremben. Fene sem tudja már hogy ki kezdeményezett, és hogy ki volt előbb a futógépnél. Most itt vannak a földön.

Együtt.

Minden egyes mozdulat hibás, ügyetlen, de de érzésekkel teli volt. Kyoya ismét alul maradt, de nem zavarta. Mori széles vállai most is megvédték a kinti világtól, és csak arra ügyelt, hogy beleégjen Mori ölébe...

- Mondd, te... szeretsz?

- Hmn... kérdezed..?

- Igen...

- Hmn... igen.- Mori röviden fejezte ki magát.

- Szeretlek.- tette hozzá végül. Kyoya tudta ezt de biztosra akart menni.

- Én... én is. Sz-szeretlek.- nehéz volt kimondani, de igaz.  Mori volt az összes dolog amit látni szeretett volna a világából ahol élt, és ő volt az összes érzése és gondolata.

Milyen jó volt ott feküdni...

Vége