BLIND

by: Nanatsusaya

Cím: Blind
Író: Nanatsusaya / Edward Monroe  [Akito] (igen, hímnemű egyed vagyok! XD)
Szereplők: Mello x Matt
Korhatár: R-18
Fejezetek: Még íródik, folytatás várható
Megjegyzés: A cím egy Placebo szám után jött, a sztori meg csak úgy :). Eredetileg volt egy első verziója, de átírtam, hogy jobban beilleszthető legyen a DN történetébe. Az első komolyabb yaoi írásom, mondjuk elég terjedelmesre is sikeredett… 

Köszönet: Mindenkinek, akit zaklattam a vázlataimmal és az orruk alá dugtam a félkész hülyeségeimet. Ha mindenkit felsorolnék, újabb fejezet lenne belőle :)
Ajánlás: Genjutsu, Irashi, K-san, Kida, Kocka, L, Lenny, Melinda, Raffi, Renai, sANdy, Suz, Tohma-san, Yoru
Íródott: össze-vissza amikor időm volt rá az utolsó 3 hónapban XD

I. rész:

Lassítok, és beállok a verdával a lerobbant parkolóhelyre. A környék iszonyatosan mocskos, mindenfelé omladozó bérházak, raktárépületek, felborított szemeteskukák, háztartási hulladék az utca kellős közepén. Kiszállok a kocsiból, és bevágom az ajtaját. Teszek pár lépést, elpöckölöm a filterig szívott cigarettacsikket az egyik pocsolyába, majd rágyújtok egy újabb szálra. Kikerülök egy vén csövest, aki az épület előtt koldul, majd csengetek a kijelölt ház ajtaján. Nem sokat aludtam az éjjel, délelőtt a szokásos ügyeimet intézgettem, nem vagyok valami kipihent. Így már most tele van a tököm az egész tetves bagázzsal, hogy kirántgattak ide a világ végére, a franc tudja, pontosan miért, és akkor még ez is… Mélyet slukkolok a cigiből és csengetek újra. Semmi válasz…

Végignézek magamon. Csíkos pulóver, farmer, szőrmeszegélyes mellény, bakancs, motorosszemüveg. Pont a hely aurájának megfelelő öltözék, vigyorodok el magamban. Egy magamfajta ember egyáltalán nem lesz gyanús itt senkinek sem, öt percen belül már el is felejtik az arcomat. Bár egy ilyen helyen szerintem a kutyát sem érdekli, jöhettem volna akár talpig bőrben és láncokban is, akkor sem lennék feltűnő ezen a környéken. 

Már nyúlnék, hogy ismételten rátenyereljek arra az átkozott csengőre, amikor hallom, hogy matatnak az ajtónál. Na, végre! Beletúrok félhosszú vörösesbarna hajamba, és kissé megigazítom a szemüvegem. Fő a jó benyomás, ugyebár. Bár ezeknél sose lehet tudni…

Rossz arcú figura nyit kaput, végigmér, majd biccent és int, hogy kerüljek beljebb. Ugyanolyan barátságtalan modorral visszabólintok, majd követem a ház belsejébe. Már most nem tetszik ez az egész. Tulajdonképpen mire is kellek én ezeknek?

***

A hívás teljesen váratlanul érkezett. A megbízó ismeretlen, a szám titkosított, mint ahogyan az enyém is. Akkor meg mégis hogyan akadtak rám? Évek óta vigyáztam minden lépésemet, ügyeltem a kapcsolataimra, hogy még véletlenül se adják a számomat illetéktelen kezekbe, és erre tessék! Dühös voltam, de még inkább ijedt, bár jól rejtettem. Egy durva hang szólt a telefonba, hogy szükségük van a képzettségemre, a segítségemre egy nagyon fontos ügyben. Jól meg leszek fizetve. Ha az elején haboztam is, mivel az megbízatásról egyetlen szó sem esett, az összeg meggyőzött. Túlságosan régóta nyomorogtam a lepusztult albérletben ahhoz, hogy ennyi pénz tettre késztessen. Másnapra beszéltük meg a találkozót, megkaptam a pontos címet és minden egyéb információt. Elég rossz környék, főleg raktárépületek vannak ott. Lerí róla, hogy ez csak egy átmeneti búvóhely, nem a fő bázis. De mindegy. Ha az ügy ennyire fontos… Elhiszem, hogy nem bíznak bennem rögtön az elején százszázalékosan…

***

Követem a figurát a ház lepusztult előterébe. Szinte semmi bútorzat, csupán poros kartondobozok egymás hegyén-hátán, összekaristolt betonpadló, málló vakolat, dohszag. Több helyiség is akad fent, a fickó mégis a lépcső felé indul, a pincehelyiség irányába. Egy szót se szól hozzám, csak megy lefelé csoszogva. Utána eredek. Mi mást tehetnék? Nincs más választásom.

Nyikorgó vaslépcső vezet le az alagsorba. Már menet közben kémlelem a belső teret. Minimális berendezés, agyonhasznált bútorok, csupán néhány elszórt szék, egy kanapé, és egy vörös bőrborítású fotel. Jelenleg üresen áll, tehát a főnök még nincs itt. Lent az előttem léptető fickón kívül mindössze még négy embert számolok össze. Ruházatuk szegényes, szakadt, egységtelen. Csupán az a közös bennük, hogy egytől egyig jól megtermett gorillák, látszik, hogy az izomerő miatt van szükség rájuk. Azonnal kiszúrom, hogy kettejüknél fegyver is van, de ezek is régebbi gyártmányúak. Meglehetősen süt a társaságról, hogy nem bérelt nehézfiúk, hanem úgy kapkodták őket össze az utcáról sebtében. Tőlem tartanak ennyire? Értem kár ekkora felhajtást csinálni, fiúk.

***

Az ajtónyitogató gorilla felém fordul, és feltesz pár egyszerű, megszokott kérdést. Hogy mennyire vagyok megbízható, milyen ügyeim voltak eddig, megfelel-e a felkínált összeg, satöbbi.

Amikor végre-valahára túlesünk a szokásos formaságokon és a protokolláris vackokon, a fickó immáron megengedi, hogy beszéljek a főnökkel és megkapjam a további instrukciókat. Két nehézfiú távozik a helyiségből, három marad csak lent velem. Nem tartanak tőlem túlzottan, hogy esetleg zűrt kavarok. Ennek örömére rágyújtok egy újabb szál cigire, és kényelmesen hátradőlök a vörös bőrfotelben, bakancsos lábaimat meg feldobom az előttem lévő üvegasztalra. Ezzel a megmozdulásommal be is gyűjtök néhány szúrós pillantást. Vállat vonok. Tovább fújom a füstöt, és igyekszem úgy tenni, mintha ott se lennének a kétajtós szekrények. Lehunyom a szemem, és várok. Várom őt, a főnököt, közben hallgatom a fickók mit sugdolóznak egymás közt. Az egyik pasas még friss húsnak látszik, valamivel nyeszlettebb is társainál, mosdatlan, patkányarcú figura. Társai épp kioktatják a górét illetően, ő pedig hallgatja a többit. Mímelem, hogy egyáltalán nem érdekel a dolog, erre-arra tekintgetek, de azért közben fülelek. El is csípek pár mondatfoszlányt a beszélgetésükből:

- … aztán vigyázz, hogy milyen hangnemet használsz vele szemben! Ne tévesszen meg a külseje, bár iszonyúan fiatal, kiemelkedően intelligens, azonnal levágja, ha sumákolsz. Meglehetősen ösztönorientált, sokban befolyásolja a pillanatnyi kedélyállapota, és nos, hát…

- … elmebeteg.  Szemrebbenés nélkül végez bárkivel, akinek nem tetszik a pofája. Alig pár hónap alatt kúszott fel rohadtul magasra a maffia ranglétráján, maga mögé utasítva az összes nagykutyát, ráadásul a semmiből! Az egész japán rendőrség a nyomában van, kurvára kerestetik, mert valami olyanba nyúlt, amibe nem kellett volna…

… elraboltatta a rendőrfőnököt és kicsinálta. Amikor rajtuk ütöttek, akkor égett meg ilyen iszonyúan az arca… Magára robbantotta az egész épületet…! Rossz ránézni. Én sosem tudnék ellenkezni vele, nem ajánlom, hogy megpróbáld! Egy szemvillanás alatt lepuffant! Csak semmi megjegyzés!

- … és igaz, hogy a nevét… ?

- … az igazi nevét senki sem tudja! Itt álnevet használ, még a saját embereiben sem bízik. Ha véletlenül valamelyikünk az Ő kéme lenne… A múltja is totális vakfolt. Ne kérdezz semmit! Csak teljesítsd, amit mond. Lehetőleg minél gyorsabban…

- … ma elég rossz passzban van. Szerintem hozzá se szólj, amíg ő nem szól hozzád…

Felhúzom a szemöldököm erre. Mégis ki lehet ez a fickó? Igaz, pletykákat már én is hallottam róla, futótűzként terjedt a hír, hogy az egész Los Angeles-i maffiát kiirtották egyetlen nap alatt, és ott volt ugyebár a Könyv is… De az egész rettenetesen homályos, és csak pletykákra támaszkodhatok. Ha valóban ennyire veszélyes a pasas, jobb, ha meghúzom magam, és csinálom, amit mondanak. Ennyi pénzért rohadtul megéri.

***

Lassan vánszorognak a percek, olyan érzésem van, mintha már órák óta ülnék itt. Már kis híján háromnegyed órája punnyadok ebben a székben. Csak nem akar jönni. Rágyújtok egy újabb szálra, és keresztbeteszem a lábam az asztalon, nem törődve az őrök egyre bosszúsabb tekintetével. Úgy teszek, mintha nem érdekelne az egész, holott belül egyre inkább fűt a kíváncsiság, hogy végre láthassam a fickót, aki összetartja ezt az egész kompániát. Őt, aki így meg mer váratni…

Nyílik az ajtó, szinte meg sem hallom, annyira el vagyok merülve a gondolataimban. Csizmás lábak zajára kapom fel a fejem, már félúton van felém. Kimért, magabiztos lépetekkel közeledik, jobbján is, balján is egy-egy marconaképű nehézfiúval. Elképesztően feszes, fényes fekete, ágyékfűzős bőrnadrágot visel borvörös, szőrmeszegélyes, végig kigombolt hosszúkabáttal és sötétszínű, cipzáras toppal. Meglehetősen vékony testalkatú, lapos, fehér hasa teljes egészében kivillan a ruha alól, ám az arcából semmit sem látni a kabát felhúzott csuklyája miatt. Nyakában és a jobb csuklóján rózsafüzérek, övén ezüst oldallánc, csizmája puha, vörös bőr. Akadozva nyelek egyet, és igyekszem elszakítani a tekintetem a már-már szemtelenül fiatal testről. Gerincemen furcsa, de ismerős vibrálás fut végig, a belőle áradó energia azonnal megcsap metszőn, élesen. Már éreztem egyszer ilyen azelőtt… Nagyon régen… Kezemben a cigi lassan hamuvá ég, de én csak bámulok, és moccanni sem tudok.

Megáll közvetlenül előttem, és a szájához emeli a kezében lévő, félig megevett tábla csokoládét. Hanyag mozdulattal harap belőle egy kicsit, majd egyenesen rám néz. Teljesen leblokkolok a felismeréstől. Ez nem lehet ő! Még nem látom a szemeit, akármennyire is próbálom kivenni a félhomályban. Már a nyelvem hegyén a név, de nem merem kimondani. Egyszerre csak kiver a jeges verejték, és azon kapom magam, hogy remeg a kezem.

- A helyemen ülsz.

Hangja ellentmondást nem tűrő, parancsoló, valami furcsa elszántság vibrál benne. Ismét borzongás fut végig a gerincemen, mintha egy pillanatra visszalépnék a múltba, újraélném annak a forró délutánnak a perceit. Gyorsan bólintok, kapkodva leveszem a lábam az asztalról, majd felállok a fotelből. Nem lehet ő, egyszerűen nem lehet! Akkor már régen felismert volna! Igaz, hogy azóta rengeteg év telt el, de… Képtelenség!

Várom, hogy majd azonnal leül, de még várat. Csak néz rám a sötétségből. Tanácstalanul állok előtte, és bár jó húsz centivel magasodom fölé, mégis olyan érzést kelt bennem, mintha a derekáig sem érnék. Miért emlékeztet ennyire rá? Jeges vízként önt el a bűntudat hulláma. Akkor és ott… mi ketten…

Hirtelen mozdulattal tolja hátra a kabát szőrmés csuklyáját, és fedi fel előttem arcát. Pillantása ugyanúgy rabul ejt, mint annak előtte. Tekintete semmit sem változott, csak még vadabb és elszántabb lett. Ugyanaz a vibráló aura, ugyanaz a nyers erő, ugyanaz a kíméletlenség a jégkék szemekben. Vakító aranyszőke haja a vállaira omlik, és kissé a szemébe lóg. Arca bal oldalán egy cakkos szélű, csúnya égésfolt fut végig, és terjed fokozatosan lefelé a nyakán. Szóval erről beszéltek azok hárman… Bár minden porcikájából árad a kegyetlenség, mégis, ahogy újra itt áll előttem, ennyire gyönyörűen és sebzetten, kedvem lenne… A karomba kapnám, vadul magamhoz szorítanám, és könyörögnék, hogy bocsásson meg azért, amit tettem… Évek múltak el, mégis olyan, mintha csak tegnap történt volna. Annyit kerestem és kutattam, mégsem találtam rá ennyi idő alatt… Az agyamat hirtelen képek öntik el, amikor még együtt voltunk, amikor még minden könnyed gondtalanságban telt, amikor még semmi feszültségnek sem voltunk kitéve. Ahogy elevenednek fel az emlékek, szépen sorjában, úgy keverednek közé a jelen képei is. Megint remegni kezdek. Legszívesebben odalépnék hozzá, átfognám a kezeimmel, és végignyalnék azon a sebhelyen most azonnal, ebben a szent pillanatban. Csak nézném azokat a furcsa szemeit, csókolnám az egész testét, leszaggatnám a ruháit, és…

Mintha áramütés ért volna, úgy kapom fel a fejem. Úristen, miket gondolok! Ez nem normális, hogy mit vált ki belőlem ezt a váratlan viszontlátás… Rettenetesen össze vagyok zavarodva. Felemelem a fejem. Engem figyel. Nem szólít a nevemen, nem ugrik a nyakamba, mint akkor, gyerekként. Nem tesz semmit. Csak néz…

Az őrök egy szót sem szólnak, csak állnak, és bámulnak, mi sül ki ebből az egészből. Nem mernek ellent mondani, szinte vágni lehet a levegőben a feszültséget. Félnek ettől a tizenkilenc éves kölyöktől, rettegnek tőle, és épp ezért is lesik minden parancsát. Tudtam, hogy sokra fogja vinni, de hogy ennyire… Csak óvatosan. Egyetlen rossz mozdulat, és ezek a barmok máris szitává lőnek. Nagyot nyelek és előrenyújtom a kezem. Talán a nevemet hallva észbe kap, talán rájön, hogy…

- Hát… én lennék Matt…

Végigméri a kinyújtott kezem, de nem nyújtja ki a sajátját. Csak megkerül és leül a székébe. Hasonlóképp felpakolja a lábait az asztalra, mint az előbb én is tettem, és harap egy darabot a csokoládéból. Rettenetesen érzem magam. Még mindig dühös rám…

- Mello. Örvendek.

Gúnyosan rám vigyorog, és megnyalja a szája szélét. Szemei, mint két jeges, mély tó, úgy érzem, azonnal elveszem bennük. Látom, hogy felismert. Leeresztem a karom, és idegesen a hajamba túrok, leplezve ezzel a haragom és keserűségemet. Mire ilyen büszke, mire fel ennyire rohadtul arrogáns? Nem neheztelhet még mindig azért! Akaratlanul is ökölbe szorul a kezem, és igyekszem eltépni a tekintetem a hasa vonaláról, bőrruhába öltözött testéről, az apró keresztről a rózsafüzérén, a tekintetéről, amitől égnek áll a hátamon minden egyes szőrszál.

Ő csak nyugodtan ül a fotelben, és vigyorog rám. Van ebben a vigyorban valami nagyon nem ideillő, valami rejtett, titkolt dolog. Ahogy méreget, ahogy szinte érzem, hogy végigtapogatja a testem minden egyes pontját, szinte levetkőztet a pillantásával. Felemeli a táblát, nyelvét kidugva kissé végignyal a felső részén, majd agresszíven leharap egy újabb kockát. Kis ideig még vizslat, szájában a falattal, majd lenyeli. Mosolyog.

- Hagyjatok magunkra!

Hirtelen kiáltja el magát, én is, az őrök is egyszerre rezzenünk össze.

- Igenis!

- Igenis, uram!

- Igenis, főnök!

A kétajtós szekrények szaporán bólogatnak, majd gyorsan kisprintelnek a szobából. Mélységesen meglep, hogy csak így ugranak ennek a fiúnak az egyetlen szavára, de befogom a szám. Érzem a hangjában rejlő erőt, hogy tényleg képes megfélemlíteni, de mégis… Felemelem a fejem és ránézek.

Ahogy a szemeink összetalálkoznak, azonnal megértek mindent… 

***

Magunkra maradunk, csak mi ketten az üres szobában. Egyre nehezebben bírom féken tartani csapongó gondolataimat és vágyaimat. Már nyitnám a számat, hogy üdvözöljem végre, és hogy belefogjak a magyarázkodásba, de ő egy kézmozdulattal belém folytja a szót.

- Bele se kezdj. Nem kellenek a szánalmas kifogásaid.

- Miről beszélsz? Még mindig… ugye még mindig amiatt…?

Megragadja a csuklóm, és vadul megszorítja. Apró roppanást hallok, még kesztyűs kézzel is hihetetlen erőt képes kifejteni. Elhallgatok, és elharapom a mondat végét. Ez nem fog könnyen menni.

- Koncentrálj inkább a tervre, végtére is ezért rendeltelek ide. Neked csak az a dolgot, hogy kussolj, és engedelmeskedj az utasításaimnak. Ha hibázol, véged. Csak azért, mert közös a múltunk, ne hidd az, hogy különleges vagy. Semmivel sem vagy jobb, mint ezek a tetves bérrabszolgák a másik szobában. Csak egy kis senki vagy, akinek történetesen én parancsolok. Úgyhogy pofa be, és figyelj!

Teljesen leforrázottan állok előtte, és szorongatom a balommal a kicsavart kezemet. Már most látom, hogy nem lesz könnyű együtt dolgozni vele. Felfoghatatlannak tartom, hogy még mindig nem lépett túl a múlton. Hogy még mindig hibáztat azért, mert nem tudtam mást tenni akkor. Elmenekültem, igen, szánalmas húzás volt. De, hogy még mindig ezen rágódjon, ennyi év után is… Elképesztő ez a srác.

Belefog a terv ismertetésébe, közben le-fel járkál a szobában, rám se néz. Ismereti a helyzetet, átadja az információkat, amit eddig sikerült megtudni Kiráról és a Könyvről. Pár dolog ismerős a számomra, de a legtöbb újdonság. Látszik, hogy nagyon kiterjedt hírszerző-hálózata van.

Beszél hozzám, de a szavai nehezen jutnak csak el az agyamig. Folyamatosan azon kapom magam, hogy a testét bámulom, a combjaira feszülő fekete bőrnadrágot, a kivillanó csípőcsontját, azt a bizonyos sebhelyet az arcán, a roncsolt bőr apró vonalkáinak ívét, ahogyan lekúsznak, és körbeölelik a teljes bal felkarját. Mi történhetett vele, hogy ennyire csúnyán megégett? Vajon vannak rajta sérülések máshol is? Hátán vagy esetleg… Úgy érzem, mindenképpen tudnom kell! Pillantása fogva tart, és nem ereszt. Akarom őt, átölelni és szorítani a testét, újra és újra. Megrázom a fejem. Nem tudom, mi van velem…

- Az arcod… – vágok hirtelen a szavába. – Mi történt vele…?

Felém fordul, tekintetével szinte a húsomig hatol, belém mar. Olyan megsemmisítően néz rám, hogyha pillantással ölni lehetne, már halott ember lennék. Közelebb lép hozzám, és megragad a felsőmnél fogva. Feje csak centikre van az enyémtől, forró lehelete megcsapja az arcom. A sebhely így közelről még borzasztóbbnak látszik, szinte az eleven hús mélyére látok, ahogy egyre közeledik felém. Nem tudom levenni róla a szemem, sokkosan, megbabonázottan nézek vissza rá.

- Kurvára nem tartozik rád! – ordít rám dühösen. – Kurvára semmi közöd ahhoz, ami történt! És csak merj még egyszer célzást tenni rá, vagy bámulni, és itt helyben lőlek le a többiek előtt, mint egy kutyát! A tűzzel játszol, Matt! Még egy dobásod maradt, utána…

Elereszt. Rémülten igazgatom meg magamon az inget, és gyorsan a földnek szegezem a tekintetem. Ez teljesen őrült! Látszott rajta már akkor is, de ez már túlmegy minden határon! Tényleg képes lenne megölni? Csak így? Visszafogom magam, hogy ne essek pánikba. Nem szabad félelmet mutatnom, le kell higgadnom!

Idegesen babrálom a zsebemben lévő cigarettásdobozt, egyszerűen kiment a fejemből, hogy mennyire jó is lenne újra rágyújtani. Ő ismét áttér a sétálgatásra, majd egyszer csak megáll előttem, fél kezével a falnak támaszkodik. Szórakozottan harap néha egyet-egyet a csokijából. Tovább magyaráz, fanatikus lelkesedéssel ismerteti a tervet. Egymással szemben állunk, mindössze ha két méterre a másiktól. Hangja erélyes, egyetlen apró hibát sem akar a kivitelezésben. Beszéd közben kissé hátradől, támasztja a falat, felcsúszó felsője egyre nagyobb szeletet tár fel a hasából. Mintha egy apró karcolás is húzódna a jobb csípőcsontja alatt... Kiver a jeges verejték. Egyszerűen túl sok a látvány!

Nem bírok már tovább magammal. Tudom, hogy az életemet teszem kockára ezzel a lépéssel, de muszáj megtudnom, hogy tényleg jelent-e még neki valamit a múlt, a régi dohos szekrény emléke, amikor még felhőtlen volt közöttünk a viszony. Tudnom kell, hogy az érzései változtak-e azóta, hogy tényleg teljes szívéből gyűlöl-e, vagy ez csak egy újabb álca, megjátszás. Ha meghalok, legalább nem kell ezzel a kínzó fájással együtt élnem többet, ami ismét felütötte a fejét, amint megláttam. Ez a forró lüktetés, ez a beteges, sürgető vágyakozás… Nem bírom már elviselni tovább!

Közelebb lépek kicsit, majd hirtelen elkapom mindkét vállát. Kérdőn néz rám, szemei furcsán villannak. Nem tudom, mi jár a fejében, de nem is érek rá most gondolkozni ezen. A falnak feszítem, és keményen szájon csókolom. Teste megfeszül, pillantása meglepett és dühös, szinte érzem, hogy valami elpattan benne belül. Szája merev, fogait összeszorítja, és megsemmisítően néz velem farkasszemet. Hallom, ahogy kibiztosítja a fegyverét, és a bordáim közé nyomja. Elrántom arcom az övétől, hátrálni kezdek, de ő követ, továbbra is sakkban tartva a pisztollyal. Tekintete dühösen fúródik az enyémbe, de valami bizarr, rejtett, szadista öröm tükröződik benne, mintha már várt volna erre a lépésre. Megijesztenek ezek a szemek, legszívesebben elfutnék előlük, de nem tudok. Még egy lépést hátrálok, ugyanúgy követ.

- Mégis mit képzelsz magadról...?! Azt mondtam, még egy dobásod van, erre te…!

Csak állok és nézek rá, közben a fegyver csöve egyre mélyebben fúródik a húsomba. Ujjával a ravaszon matat, vigyorog rám, és végignyal az alsó ajkán. Erőt veszek magamon, hogy ne kezdjek el reszketni. Most látom csak meg teljes egészében a valódi arcát, a szadista pszichopatát a gyermeki álarc mögött. Nehézkesen nyelek egyet.  

Nem várja meg a válaszomat, visszakézből pofon vág, mint egy nőt. A lendülettől a földön kötök ki. Jobbom az arcomra kapom, éget a keze nyoma, hogy ennyire meg tudott alázni egyetlen másodperc alatt. Normál esetben visszaütnék, de most mozdulni sem tudok. Hullámokban csap meg a belőle áramló őrület, minden szőrszálam égnek áll tőle.

- Még mindig nem jutott el az agyadig?! Teljesen idióta vagy?! Azt mondtam, itt ÉN parancsolok, és te engedelmeskedsz nekem! Mondtam én EZT egy szóval is?! Adtam rá engedélyt?! Most majd megtanulod, ki itt a főnök, hogy hol van a kibaszott helyed ebben a bandában! – üvölti az arcomba.

Hangja megremeg, vad tekintettel néz a szemembe, és rám szegezi a pisztolyt. Már biztos vagyok benne, hogy lepuffant és meghalok, talál helyettem mást, aki elvégezze a feladatot. Valami furcsa elégtételt érzek viszont magamban, hogy végre meg mertem tenni. Hogy végre megtettem, amit évekkel ezelőtt kellett volna tennem.

- Állj fel!

Ostorként csattannak szavai, lábaim maguktól engedelmeskednek szavainak. Nagy nehezen felemelkedek, szembenézek vele, majd lehunyom a szemem, és felkészülök a legrosszabbra. Várom a halált, várom a testembe fúródó golyókat, a fájdalmat, ami mindennek véget fog vetni. A lövés fülsiketítő zaja helyett azonban a közeledő léptei hangját hallom. Résnyire nyitom a szemeim, hogy mire készül. Villanásnyira látom csak a libbenő szőke hajat, a sebes arcot, és már rajtam is van. Egyszerűen rám veti magát, lábaival átfonja a derekamat, szoros bilincsbe fogva. Próbálok továbbra is biztos lábbal állni a földön, de az erő lassan kimegy a végtagjaimból, ahogy érzem vékony testét az enyémhez simulni. Kezével hátul a hajamba markol, kapaszkodik belém. Szája hirtelen az enyémhez ér, szinte lecsap rám. Vadul lesmárol, ajkai forró tűzként égetik a lényemet, mintha valami erős alkoholt ittam volna. Ahogy az eleven tűz lassan lekúszik a belsőmbe, és lángra lobbantja az egész valómat. Elképesztő sokként ér a dolog, lélegzetem elakad, kapkodva igyekszem viszonozni. Óvatosan csókolok vissza, de ő egyre durvábbra veszi a figurát, nyelve benyomul a számba, és végigtapogat belülről. Teljesen lemerevedek, próbálom még jobban magamhoz szorítani, de a csók hevétől elvesztem az egyensúlyom, és hátraesem, magammal rántva ezzel őt is a földre. Testem nagyot puffan a kemény betonpadlón, kicsit fel is szisszenek, de ő nem hagy szóhoz jutni, tovább csókol, egyre intenzívebben, lábaival továbbra is a derekamba kapaszkodva. Medencecsontom roppan egy nagyot, mire megpróbálom felemelni a fejem, de ő erőszakosan visszanyom, és lefogja a kezeimet. A szemébe nézek. Egyszerűen tehetetlen vagyok vele szemben.

Hirtelen megtöri a csókot, oldalra fordítja a fejem, és a nyakam kezdi harapdálni, akkora hévvel, hogy felnyögök, szinte a véres húsig vágja belém a fogait. Úgy tűnik, mintha már régóta elfojtotta volna magában ezeket a vágyakat, amik most törnek a felszínre, brutálisan és visszafordíthatatlanul. Olyan, mintha szét akarna tépni, hogy semmi sem maradjon belőlem. Szólni akarok, hogy hagyja abba, hogy ne csinálja ennyire durván, de mintha kitalálná a gondolataimat, kezével megragadja arcom, és összenyomja az állkapcsaimat.

- ,,Egyetlen hangot sem akarok hallani, éretted?’’ – üzeni a tekintete, ahogy rám pillant.

Összeszorítom a szám, és tovább tűrök. Még párszor megharap, lefelé a nyakam mentén kulcscsontomig, majd abbahagyja. Jobbjával a pólóm alá nyúl, és végigkarmolja a mellkasom, baljával a nadrágom cipzárjánál matat. Felnyögök, ahogy a bőrkesztyűs kéz végigsimít az ágyékomon, majd megragadja a farkamat. Felnéz rám, megint látom szemeiben azokat a furcsa, kegyetlen fényeket, ahogy egyre inkább erősödik rajtam a szorítása. Közben lehámozza rólam a mellényt. A felsővel nem vesződik sokat, egyszerűen belemarkol, és leszaggatja rólam. Feltárul előtte meztelen mellkasom, az egyetlen apró seb, amit még ő ejtett rajtam egy cigicsikkel. Bár régen volt, de a nyomát még mindig magamon viselem. Csak egy pillanatra látom arcán a meglepetést, mielőtt újra fölém borul, és hevesen harapdálni kezdi a bal mellbimbómat. Felszisszenek, mire a számra tapasztja a kezét, a másikkal továbbra is az ágyékomat masszírozva. Teste szorosan az enyémnek feszül, egyre szaporábban veszem a levegőt. El sem hiszem, hogy ez megtörténhet. Szőke haja az arcába hullik, ahogy egyre vadabbul harapdál, nyelvével lassan végignyalva a hasamon, le egészen a köldökömig. Átölelem a vállát, még közelebb húzva ezzel magamhoz, és megkísérlem lehúzni róla a felsőt én is, de hirtelen megragadja a kezem, és lelöki magáról. Tovább folytatja a nyalogatást a derekamnál, immár szorosabban markolva ágyékomat. Már szinte fáj az érintése, de mégsem merek szólni. Csak hagyom, hogy tegye, amit tennie kell.

Hirtelen megszakítja eddigi tevékenységét, fölém hajol, szája a számon, keze még hevesebben szorít. Igyekezetében szinte letépi rólam az alsónadrágot, ahogy próbál megszabadulni a feleslegessé vált ruhadarabtól. Ismét átfogom a hátát, és próbálom a padlóra fektetni, vállaimmal az övének feszülve, továbbra is csókolva a száját, immár éreztetve vele a saját dominanciámat. Ha már megadta a kezdőlökést, most már minden simán fog menni, gondolom, és igyekszem lebirkózni a földre. Ez volt az én nagy hibám régen. Hogy nem mertem viszonozni, hogy nem mertem kimutatni, amit valójában éreztem. Most majd jóváteszem. Ahogy elkezdte ezt az egészet… Egyértelműen azt akarja, hogy végre lépjek… Próbálkozom tovább, de hirtelen egész testében megmerevedik, mind valami kígyó, teljes erővel a nyelvembe harap, kezei az enyémbe kapaszkodnak, és visszavág, hogy csak úgy nyekkenek a betonon. Ijedten nézek rá, megint látom rajta azt a vad dühöt, mint az első csóknál. Számból a vér lassan lefelé csorog az államon, és végre megértem: nem fogja hagyni, hogy fölébe kerekedjek. Teljesen leszorít a földre, és csak néz azokkal a furcsa jeges szemeivel. Nem fog engedni. Bőrkesztyűs keze visszacsúszik az ágyékomra, és immár fájdalmasan csavar rajta egyet. Felkiáltok, mire visszahajol az arcomhoz, végignyal az államon. Látom a vérem a fogain, amitől kiráz a hideg. Hogyan lehet ez a fiatal arc ennyire kegyetlen? Ott lappang benne a kitörni készülő őrület, szája széle picit megrándul, ahogy rám vigyorog. Elharapok egy sikolyt. Csak végigsimít rajtam, és újból megkeményedek. Előrehajolok, és megadóan megcsókolom a vállán végigfutó sebhelyet, majd végigfuttatom rajta a nyelvem. Már rég tudom, hogy elvesztem. 

***

Erősen ragad meg a derekamnál fogva, és a hasamra fordít. Fogaim összekoccannak a hirtelen pózváltástól, egész testemben reszketek. Még soha sem voltam ennyire kiszolgáltatva senkinek se, és amennyire idegenkedek tőle, épp annyira vonz is a gondolat, hogy ő most... Hallom, ahogy pattan a cipzár, ahogy egyre szaporábban veszi a levegőt felettem. Csípőcsontja keményen az ágyékomnak feszül, ahogy hozzám dörzsöli magát. Erősen belemarkol a fenekembe, immáron csupasz kézzel. Annyira megalázó a helyzet, hogy csak fekszem itt, mint valami nő, hagyva, hogy végigtapogasson, de nem érdekel. A farkam fájón és lüktetve préselődik a betonnak, a fájdalom csak még inkább beindít. Hátrasandítok a vállaim felett. Látom, ahogy lassan lehámozza magáról a felsőjét, és félredobja a földre. Most teljes valójában feltűnik előttem, mit is tett vele a robbanás. A teste bal oldala, egészen a hasáig lefelé egyetlen merő seb. Noha a baleset leginkább az arcát viselte meg, de ez a látvány, akkor is…

Végignyal a mutató- és a középső ujján, benedvesítve őket, majd hirtelen belém dugja mindkettőt egyszerre. Felszisszenek, ahogy behatol, és elkezd ujjazni. Durván csinálja, mintha célja lenne, hogy fájdalmat okozzon vele. Tövig nyomja őket, majd még egy kis mozgatás után beletörli a kezét a hátamba. Összeborzongok, hogy hogyan tud így bánni velem, így kezelni, ennyire semmibe véve engem. Felnyögök, amikor megérzem a farkát a fenekemnél, ahogy a vágytól görcsösen belém tolja egészen, és erősen az ajkaimba harapok, de nem bírom megállni ordítás nélkül. Teli torokból üvöltök fel, mire ő megragad a vállaimnál fogva, és újból arcon üt, hogy elhallgattasson. Próbálom visszafojtani az újabb kiáltásokat és nyögéseket, de nagyon nehezen megy. Olyan érzés, mintha belülről szakadnék szét... Rettenetesen fáj, szinte éget, ahogy elkezd mozogni bennem, egyre gyorsabban, egyre intenzívebben. Sebzett testével most a hátamhoz tapad, karjaival átfog, és magához húz, kezével lesiklik az ágyékomhoz, és tovább szorít. Arcát a vállgödrömbe fúrja, lélegzete forrón simogatja a bőrömet. Egyre inkább keményedek a kezei közt, fájón és menthetetlenül, már csak azt akarom, hogy sose hagyja abba. Ahogy az égető, szétfeszítő érzést lassan felváltják az élvezet első hullámai, ahogy összefonódik velem, ahogy belém feszül és tart a kezei közt, ahogy a szőke haja szétterül a vállaimon, egyszerűen… Csak hagyom magam, mint valami ribanc, hátrébb mozdulok, hogy még inkább belém tudjon hatolni, hogy vadul harapdálja tovább a nyakam, hogy az övé legyek teljesen, amennyire csak lehetséges. Még mindig nem értem, hogyan is engedhettem magam ennyire könnyen, de egyszerűen nem tudok ellent mondani neki. Oldalra fordítom a fejem, számmal az övét keresem, nyelvemmel végigtapogatom a szájpadlását, elmerülök benne egészen. A fájdalom lassan lüktetéssé tompul, forrón és keményen vágódik belém újra és újra. Már érzem, hogy nagyon közel a csúcspont, egyre inkább lihegek most már én is, és kívánom, hogy tartson örökké, hogy sose legyen vége. Testem teljes egészében megmerevedik, csókolom tovább, mintha az életem múlna rajta, nem akarom elengedni egy pillanatra sem. Kezeimmel a hajába túrok, simogatom a szőke tincseket, és nézem tovább azokat a szemeket, amelyek első látásra levettek a lábamról. Már nem érzem magam erősnek, sem magabiztosnak, mint amikor átléptem ennek a szobának a küszöbét, már csak azt akarom, hogy használjon, hogy belém hatoljon, csókoljon és szorítson, hogy soha se engedjen el.

Lélegzete egyre gyorsabbá válik, még vadabbul tolja fel a farkát, körmeivel véres barázdákat szántva meztelen hátamba. Felkiáltok, mert már iszonyúan fáj, mire a keze is sokkal szorosabban kulcsolódik az ágyékomra. Újra megcsókol, elfojtva ezzel egy újabb sikolyt, majd testre hirtelen megmerevedik egy pillanatra. Hihetetlen erővel szorít magához, csípője a derekamnak feszül, még egy utolsót sóhajt, és görcsösen belém élvez. Vadul megszorítja a farkam a váratlan beteljesülés hatására, mire én is összerándulok. Ahogy izzadt teste az enyémhez simul, ahogy hallom a lihegését a fülemben, ahogy még egyszer utoljára tövig nyomul belém, már én sem bírom tovább. A fájdalommal vegyes gyönyör hatására felordítok, majd elélvezek, bele a tenyerébe. Szédülve, és kielégülten zuhanok vissza a padlóra, egész testemben az előbbi orgazmus emlékével, fájva, de valahogy boldogan. Ő lassan lekászálódik rólam, belém törli a kezét, majd nehezen talpra áll. Lenéz rám, szemei ugyanolyan hidegek, mint annak előtte, mintha az imént semmi sem történt volna köztünk, de a tekintete mélyén látom a zavart, a meglepettségét, hogy mégis megtette velem. Mintha szégyellné valahol belül, hogy ennyire elsodorták az érzelmei, hogy képtelen volt uralkodni magán, és megfékezni a benne tomboló vágyat. Ugyanannyira fél, amennyire én, csak nem mutatja ki.

Suta mozdulattal kinyúlok a kezéért, de ő nem fogja meg. Csak néz rám vádlón, mintha most látna először. Úgy érzem, mintha a közös múltunk egy pillanat alatt szertefoszlana, mintha sohasem lett volna az éveken át tartó barátság, a hihetetlenül erős kötelék kettőnk között. Mintha egy idegen lennék a számára. 

- Öltözz fel, szedd össze a holmijaidat és menj.

Hangja egy pontnál megtörik, egyáltalán nem olyan, mintha az imént még… Istenem, ahogy csókolt! Nem igaz, hogy csak ennyit jelentett neki! Látom rajta, hogy ő is össze van zavarodva, akkor miért nem…

- De én… én…

Erőtlenül motyogok, ahogy felnézek rá. Ne lökj el így magadtól! Ne tegyél úgy, mintha semmi sem történt volna azon a napon!

- Azt mondtam, öltözz! Majd hívlak, ha kellesz.

Arcát elfordítja tőlem, mintha fájna számára a látványom, mintha dühítené az egész puszta lényem. Tekintete ide-oda fókuszál a szobában, még végül is a felső ajtón állapodik meg. Sietve kapja fel magára a felsőjét, visszahúzza a cipzárját, megigazítja az övét és leporolja a nadrágját. Elindul kifelé, de megtorpan a lépcsőnél.

- Soha sem fogom megbocsátani, hogy akkor cserbenhagytál! – vágja oda hirtelen égető dühvel. – Nehogy azt hidd, hogy elfelejtettem!

Szóhoz sem tudok jutni, máris indul felfelé, kapkodva, egyre inkább gyorsítva léptein. Magamra hagy a földön, orromban és testemen az illatával, megalázottan, kihasználtan és összetörve. Lelkembe tép a fájdalom, hogy csak ennyi, hogy még csak vissza se néz. Azok után, hogy én annyi éven át vigasztaltam és védelmeztem, mint egy testvér, mint egy… Talán már akkor is éreztem iránta ilyesfélét? Nem lehet! A fejemhez kapok, és megdörzsölöm a halántékom. Ha legalább még egyszer… Hogy tehette ezt velem?!

***

Gyorsan öltözök, még arra sem szakítok időt, hogy rendesen letöröljem magamról az aktus nyomait. Minél előbb el akarok tűnni innen, messze ettől a helytől, messze tőle, messze az emlékektől. Messze attól, amit tett, amit tettünk, ahogy szorított és csókolt. Ahogy a viszontlátás hatására érezni kezdtem valamit, amit még soha azelőtt.

Beülök a kocsiba, és magamra csapom az ajtót. Rágyújtok egy szál cigire, és próbálom kiverni őt a fejemből. A testét, a haját, és legfőképpen azt a vádló, pszichotikus tekintetét. Hogy úgy tört be ismét az életembe, mint egy vihar, mint egy forgószél, hogy fenekestül felforgassa a világomat, amiben eddig léteztem. Hogy itt és most a magáévá tett, függővé tőle, ahogy ettől a rohadt cigarettától is függök. Nem tudom elfelejteni. Újra érzem magamon a karjait és a csókját a számon. A kicsi kezeket a saját kezeim között azon a forró nyári napon. Ahogy megesküdtünk egymásnak, hogy soha sem válunk el. Én téptem szét ezt a köteléket. Tudom, hogy én vagyok a hibás, mégis olyan ez, amire soha nincs bocsánat? Ha vissza tudnék menni az időben, másképp döntenék! Soha nem hagynám őt magára…

Azon kapom magam, hogy mereven bámulom a telefonom, és várom a hívását. Várom, hogy hívjon, hogy magához rendeljen, hogy használjon kíméletlenül, újra és újra. Nem tudom elfelejteni… Csak érezni akarom magamban minél előbb…